Maradj az Isten kegyelmére

173 az Isten kegyelmére összpontosít

Nemrég láttam egy videót, ami egy tévéreklámot parodizált. Ebben az esetben egy kitalált keresztény istentiszteleti CD-ről volt szó, melynek címe It's All About Me. A CD a következő dalokat tartalmazta: "Lord I Lift My Name on High", "I Exalt Me" és "There is None Like Me". (Senki sem olyan, mint én). Furcsa? Igen, de a szomorú igazságot szemlélteti. Mi, emberek hajlamosak vagyunk magunkat imádni Isten helyett. Mint a minap említettem, ez a tendencia rövidzárlatot okoz lelki formációnkban, amely az önmagunkba vetett bizalomra összpontosít, nem pedig Jézusba, a „hit szerzőjébe és bevégzőjébe” (Zsid 12,2 Luther).

Az olyan témákon keresztül, mint a „bűn legyőzése”, „a szegények megsegítése” vagy „az evangélium megosztása”, a lelkészek néha akaratlanul is segítenek az embereknek abban, hogy rossz nézőpontot fogadjanak el a keresztény élet kérdéseiről. Ezek a témák hasznosak lehetnek, de nem akkor, ha az emberek önmagukra összpontosítanak, nem pedig Jézusra – ki Ő, mit tett és tesz értünk. Létfontosságú, hogy segítsünk az embereknek teljesen megbízni Jézusban személyazonosságuk, valamint élethivatásuk és végső sorsuk tekintetében. Jézusra szegezve látni fogják, mit kell tenni annak érdekében, hogy Istent és az emberiséget szolgálják, nem saját erőfeszítésükből, hanem kegyelemből, hogy részt vegyenek abban, amit Jézus tett az Atyával és a Szentlélekkel összhangban és a tökéletes emberbaráti tevékenységben.

Hadd illusztráljam ezt egy beszélgetéssel, amelyet két elkötelezett kereszténnyel folytattam. Az első beszélgetésem egy férfival az adakozással való küzdelméről folyt. Régóta küzdött azért, hogy többet adjon az egyháznak, mint amennyit a költségvetésében megtervezett, azon a téves elképzelésen alapulva, hogy ahhoz, hogy nagylelkű legyen, az adományozásnak fájdalmasnak kell lennie. De bármennyit is adott (és bármilyen fájdalmas is volt), akkor is bűntudatot érzett amiatt, hogy többet adhatott. Egy napon, tele hálával, miközben csekket írt a heti felajánlásról, megváltozott a látásmódja az adományozásról. Észrevette, hogyan összpontosít arra, mit jelent a nagylelkűsége mások számára, nem pedig arra, hogyan hat önmagára. Abban a pillanatban, amikor ez a változás a gondolkodásában, hogy nem érzi magát bűnösnek, megtörtént, érzése örömbe fordult. Most először értette meg a Szentírásnak az áldozati felvételeken gyakran idézett szakaszát: „Mindenki maga döntse el, mennyit akar adni, önként, és nem azért, mert mások teszik. Mert Isten szereti azokat, akik jókedvűen és szívesen adnak.” (2. 9Korinthus 7 reménység mindenkinek). Felismerte, hogy Isten nem kevésbé szereti őt, amikor nem volt örömteli adakozó, hanem Isten most örömteli adakozóként látja és szereti őt.

A második beszélgetés valójában két beszélgetés volt egy nővel az imaéletéről. Az első beszélgetés az óra beállításáról szólt, hogy imádkozzon, hogy biztosan legalább 30 percig imádkozzon. Hangsúlyozta, hogy ennyi idő alatt minden imakérést el tudott intézni, de megdöbbent, amikor az órára nézett, és látta, hogy még 10 perc sem telt el. Tehát még többet imádkozott. De valahányszor az órára nézett, a bűntudat és az alkalmatlanság érzése csak fokozódott. Viccesen megjegyeztem, hogy nekem úgy tűnik, hogy „az órát imádja.” Második beszélgetésünk során elmondta, hogy az én megjegyzésem forradalmasította az imádsághoz való hozzáállását (az Istent illeti meg az elismerés – nem én). Nyilvánvalóan a nem mindennapi kommentárom megindította a gondolkodását, és amikor imádkozott, csak beszélni kezdett Istennel anélkül, hogy aggódott volna, mennyi ideig imádkozott. Viszonylag rövid idő alatt minden eddiginél mélyebb kapcsolatot érzett Istennel.

A teljesítményre összpontosítva a keresztény élet (beleértve a lelki formációt, a tanítványságot és a küldetést) nem kötelező. Ehelyett a kegyelemből való részvételről szól, amit Jézus tesz bennünk, rajtunk keresztül és körülöttünk. Ha a saját erőfeszítéseidre összpontosítasz, az önigazsághoz vezet. Önigazság, amely gyakran összehasonlít, vagy akár ítélkezik más emberekkel, és hamisan azt a következtetést vonja le, hogy tettünk valamit azért, hogy kiérdemeljük Isten szeretetét. Az evangélium igazsága azonban az, hogy Isten úgy szeret minden embert, ahogy csak a végtelenül nagy Isten képes. Ez azt jelenti, hogy ugyanúgy szeret másokat, mint minket. Isten kegyelme kiiktat minden „mi kontra ők” hozzáállást, amely önmagát igaznak emeli, másokat pedig méltatlannak ítél.

„De – tiltakozhatnak egyesek – mi a helyzet azokkal, akik nagy bűnöket követnek el? Bizonyára Isten nem szereti őket annyira, mint a hűséges hívőket.” Ennek az ellenvetésnek a megválaszolásához elegendő utalnunk a Héberek hitének hőseire. 11,1-40 nézni. Ezek nem voltak tökéletes emberek, sokan közülük óriási kudarcokat éltek át. A Biblia több történetet mond el azokról az emberekről, akiket Isten megmentett a kudarctól, mint azokról, akik igazlelkűen éltek. Néha félreértelmezzük a Bibliát úgy, hogy a megváltottak végezték a munkát a Megváltó helyett! Ha nem értjük meg, hogy életünket a kegyelem fegyelmezi, nem a saját erőfeszítéseink, akkor tévesen azt a következtetést vonjuk le, hogy Isten előtti helyünket a teljesítményünkből fakad. Eugene Peterson foglalkozik ezzel a hibával a tanítványságról szóló hasznos könyvében, A Long Obedience in the Same Direction című könyvében.

A fő keresztény valóság az a személyes, megváltoztathatatlan, kitartó elkötelezettség, amelyet Isten nekünk tesz. A kitartás nem az elhatározásunk eredménye, hanem Isten hűségének eredménye. Nem létezik a hit útja, mert rendkívüli hatalmaink vannak, hanem azért, mert Isten igaz. A keresztény tanítványság olyan folyamat, amely egyre erősebbé teszi az Isten igazságosságát, és gyengébb figyelmet fordít az igazságunkra. Mi nem ismeri fel az életünk célját az érzéseink, motívumaink és erkölcsi alapelveink feltárásával, hanem az Isten akaratának és szándékainak hittel. Az Isten hűségének hangsúlyozásával, nem pedig az isteni ihletünk felemelkedésének és bukásának tervezésével.

Isten, aki mindig hűséges számunkra, nem ítél bennünket, ha hitetlen vagyunk. Igen, a bűneink még őt is zavarják, mert bántanak minket és másokat. De bűneink nem döntenek arról, hogy Isten mennyire szeret vagy mi szeret. Hármas Istenünk tökéletes, ő a tökéletes szeretet. Nincs kisebb vagy nagyobb mértékű szeretete minden emberre nézve. Mert Isten szeret minket, Ő ad nekünk Szavát és Szellemet, hogy világosan felismerhessük a bűneinket, hogy elismerjük őket Istenhez, majd bűnbánatot. Azaz, elfordulva a bűntől és visszatérve Istenhez és az ő kegyelméhez. Végül minden bűn a kegyelem elutasítása. Véletlenül az emberek úgy vélik, hogy elengedhetik magukat a bűntől. Igaz azonban, hogy bárki, aki lemond az önzéséről, bűnbánatról és a bűn megvallásáról, azért teszi ezt, mert elfogadta Isten irgalmas és átalakító munkáját. Isten kegyelmében mindenkit elfogad, ahol ő van, de onnan folytatja.

Ha Jézust helyezzük a középpontba, és nem magunkat, akkor úgy látjuk magunkat és másokat, ahogyan Jézus lát minket Isten gyermekeinek. Ez magában foglalja azokat is, akik még nem ismerik Mennyei Atyjukat. Mivel Jézussal Istennek tetsző életet élünk, meghív és felkészít bennünket, hogy részt vegyünk abban, amit csinál, hogy szeretettel érjük el azokat, akik nem ismerik őt. Amikor Jézussal együtt veszünk részt a megbékélési folyamatban, tisztábban látjuk, mit tesz Isten azért, hogy szeretett gyermekeit arra késztesse, hogy megtérve hozzá forduljanak, hogy segítsen nekik életüket teljesen az Ő gondjaira bízni. Mivel részt veszünk Jézussal a kiengesztelődés szolgálatában, sokkal világosabban megtudjuk, mire gondolt Pál, amikor azt mondta, hogy a törvény elítél, de Isten kegyelme életet ad (lásd ApCsel 1Kor.3,39 és rómaiak 5,17-20). Ezért alapvetően fontos megérteni, hogy Jézussal minden szolgálatunk, beleértve a keresztény életről szóló tanításunkat is, a Szentlélek erejében, Isten kegyelmének égisze alatt történik.

Isten kegyelméhez tartok.

Joseph Tkach
GRACE COMMUNION INTERNATIONAL elnök


pdfMaradj az Isten kegyelmére