Gondolj Jézusra örömmel

Jézus azt mondta, hogy emlékezzünk rá minden alkalommal, amikor az Úr asztalához érkezünk. A korábbi években az úrvacsora csendes, komoly alkalom volt számomra. Kellemetlen érzésem volt a szertartás előtt vagy után másokkal beszélgetni, mert igyekeztem megőrizni az ünnepélyességet. Bár Jézusra gondolunk, aki nem sokkal azután halt meg, hogy az utolsó vacsorát megosztotta barátaival, ezt az alkalmat nem szabad temetésként élni.

Hogyan emlékezzünk meg róla? Gyászoljunk és gyászoljunk, mint fizetett gyászolók csoportja? Sírjunk és szomorúnak legyünk? Gondoljunk Jézusra bűntudattal vagy sajnálkozással, hogy bűnünk miatt ilyen szörnyű halált – egy bűnöző halálát – szenvedte el egy római kínzóeszköz által? A megtérés és a bűnök megvallásának ideje ez? Talán ezt a legjobb magánban megtenni, bár néha ezek az érzések feltámadnak, amikor Jézus halálára gondolunk.

Mi lenne, ha teljesen más szemszögből közelítenénk meg az emlékezés idejét? Jézus így szólt tanítványaihoz: „Menjetek be a városba, és mondjátok egyiküknek: A Mester azt mondja: Közel van az én időm; Veletek eszem a húsvéti vacsorát tanítványaimmal.” (Máté 26,18). Aznap este, amikor leült hozzájuk, hogy elfogyassza az utolsó vacsorát, és még utoljára beszéljen velük, sok minden járt a fejében. Jézus tudta, hogy addig nem eszik velük többet, amíg Isten országa meg nem jelenik a maga teljességében.

Jézus három és fél évet töltött ezekkel a férfiakkal, és nagyon szerette őket. Így szólt tanítványaihoz: „Vágytam volna veletek megenni ezt a húsvéti bárányt, mielőtt szenvedek” (Lukács 2 Kor.2,15).

Gondoljunk rá úgy, mint Isten Fiára, aki azért jött a földre, hogy közöttünk éljen és egy legyen közülünk. Ő az, aki személye formájában megszabadított minket a törvénytől, a bűn láncaitól és a halál elnyomásától. Megszabadított minket a jövőtől való félelemtől, kilátásba helyezte az Atya megismerését, és lehetőséget adott arra, hogy elhívást kapjunk, és Isten gyermekei legyünk. «Elvette a kenyeret, hálát adott, megtörte, és odaadta nekik, mondván: Ez az én testem, amely értetek adatik; tedd ezt az én emlékezetemre” (Lukács 2 Kor2,19). Örömmel tölt el bennünket, amikor emlékezünk Jézus Krisztusra, akit Isten felkent: „Az Úr Isten Lelke van rajtam, mert az Úr felkent engem. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, megkötözzem a megtört szívűeket, hogy szabadságot hirdessek a foglyoknak, és a rabszolgáknak, hogy szabadok és szabadok legyenek.” (Ézsaiás 6.1,1).

Jézus a rá váró öröm miatt viselte el a keresztet. Nehéz elképzelni ekkora örömet. Ez bizony nem emberi vagy földi öröm volt. Bizonyára az volt az öröm, hogy Isten vagyok! A mennyország öröme. Az örökkévalóság öröme! Olyan öröm ez, amit el sem tudunk képzelni vagy leírni!

Ez az Egy, Jézus Krisztus, akire emlékeznünk kell. Jézus, aki szomorúságunkat örömre változtatta, és meghív minket, hogy legyünk részesei életének, most és mindörökké. Emlékezzünk rá mosollyal az arcunkon, örömkiáltással ajkainkon és könnyű szívvel, amely megtelt a mi Urunk Krisztus Jézussal való megismerés és az egyesülés örömével!

Tammy Tkach