Isten érintése

Öt évig senki sem nyúlt hozzám. Senki. Egy lélek sem. Nem a feleségem. nem a gyerekem nem a barátaim Senki nem érintett meg. Láttál Beszéltek hozzám, szeretetet éreztem a hangjukban. Aggodalmat láttam a szemében, de nem éreztem érintését. Azt kértem, ami számodra közhely, egy kézfogást, egy meleg ölelést, egy vállveregetést, hogy felhívjam a figyelmemet, vagy egy puszit az ajkakra. Nem volt több ilyen pillanat az én világomban. Senki nem ütközött belém. Mit adtam volna, ha valaki lökött volna, ha alig jutottam volna előre a tömegben, ha a vállam a másikhoz súrlódik. De ez öt éve nem történt meg. Hogy is lehetne másképp? Nem engedtek ki az utcára. Nem engedtek be a zsinagógába. Még a rabbik is távol maradtak tőlem. Még a saját házamban sem fogadtak szívesen. Érinthetetlen voltam. Leprás voltam! Senki nem érintett meg. A mai napig.

Egy évben aratás közben úgy éreztem, hogy nem tudom megfogni a sarlót a megszokott erőmmel. Az ujjbegyeim zsibbadtnak tűntek. Rövid időn belül még tartottam a sarlót, de alig éreztem. A betakarítási időszak vége felé már nem éreztem semmit. A sarlót markoló kéz akár egy másik férfié is lehetett volna, elvesztettem minden érzésem. Nem mondtam semmit a feleségemnek, de tudom, mire gyanakodott. Hogyan is lehetett volna másként? Egész idő alatt a testemhez szorítottam a kezem, akár egy sebzett madár. Egyik délután belemártottam a kezeimet egy medencébe, hogy megmosjam az arcom. A víz vörösre vált. Az ujjam erősen vérzett. Nem is tudtam, hogy megsérültem. Hogyan vágtam meg magam? Késsel megsebesítettem magam? Egy éles fémpengét mart a kezem? Valószínűleg, de nem éreztem semmit. A ruhádon is rajta van – suttogta halkan a feleségem. Mögém állt. Mielőtt ránéztem volna, észrevettem a vérvörös foltokat a köntösömön. Sokáig álltam a medence fölött, és a kezemet bámultam. Valahogy tudtam, hogy az életem örökre megváltozott. A feleségem megkérdezte: menjek veled a paphoz? Nem, sóhajtottam. egyedül megyek. Megfordultam és könnyeket láttam a szemében. Mellette volt a három éves kislányunk. Leguggoltam és az arcába bámultam, szótlanul simogatva az arcát. Mi mást mondhattam volna? Ott álltam és újra a feleségemre néztem. Ő megérintette a vállamat, én pedig az övét a jó kezemmel. Ez lenne az utolsó érintésünk.

A pap nem érintett meg. Ránézett a kezemre, amely most egy rongyba van csavarva. Belenézett az arcomba, amely most már sötét volt a fájdalomtól. Nem hibáztattam azért, amit mondott, csak követte az utasításokat. Betakarta a száját, kinyújtotta a kezét, tenyerét előre, és határozott hangon így szólt: Tisztátalan vagy! Ezzel az egyetlen kijelentéssel elvesztettem a családomat, a barátaimat, a farmomat és a jövőmet. A feleségem egy zsák ruhával, kenyérrel és pénzérmével jött hozzám a város kapujában. Nem szólt semmit. Néhány barát összegyűlt. A szemében először láttam azt, amit azóta mindenki szemében, félelmetes szánalom. Amikor tettem egy lépést, hátrébb léptek. A betegségem miatti rémülete nagyobb volt, mint a szívem iránti aggódása. Szóval, mint mindenki, akit azóta láttam, hátrébb léptek. Hogyan taszítottam el azokat, akik láttak engem. Öt év lepra deformálta a kezeimet. Hiányoztak az ujjbegyek, valamint a fülem és az orrom részei. Az apák megragadták gyermekeiket, amikor megláttam. Az anyák eltakarták gyermekeik arcát, mutogattak és rám meredtek. A testemen lévő rongyok nem tudták elrejteni a sebeimet. Az arcomon lévő sál sem tudta elrejteni a haragot a szememben. Nem is próbáltam elrejteni őket. Hány éjszaka szorítottam össze nyomorék öklemet a néma égbolton? Azon tűnődtem, mivel érdemeltem ki ezt? De nem jött válasz. Vannak, akik azt hiszik, hogy vétkeztem, mások szerint a szüleim vétkeztek. Csak annyit tudok, hogy elegem van az egészből, a telepen alvásból, a kellemetlen szagból és az átkozott csengőből, amit a nyakamban kellett hordanom, hogy figyelmeztessem az embereket a jelenlétemre. Mintha szükségem lett volna rá. Elég volt egy pillantás, és hangosan kiáltják: Tisztátalan! Tisztátalan! Tisztátalan!

Néhány hete le mertem menni a falumba vezető úton. Nem állt szándékomban belépni a faluba. Csak szerettem volna még egy pillantást vetni a szántóimra. Nézz vissza messziről a házamra, és talán véletlenül meglátod a feleségem arcát. Nem láttam őt. De láttam néhány gyereket játszani a réten. Elbújtam egy fa mögé, és néztem, ahogy rohannak és ugrálnak. Az arcuk olyan boldog volt, és a nevetésük olyan ragadós volt, hogy egy pillanatra, csak egy pillanatra már nem voltam leprás. paraszt voltam. apa voltam férfi voltam Boldogságuktól megfertőzve kiléptem a fa mögül, megigazítottam a hátam, vettem egy mély levegőt, és megláttak, mielőtt elhúzódhattam volna. A gyerekek sikoltozva elfutottak. Az egyik azonban lemaradt a többiek mögött, megállt és felém nézett. Nem tudom biztosan megmondani, de azt hiszem, igen, tényleg azt hiszem, hogy a lányom kereste az apját.

Ez a pillantás késztetett arra, hogy megtegyem azt a lépést, amit ma megtettem. Természetesen meggondolatlan volt. Természetesen kockázatos volt. De mit kellett veszítenem? Isten Fiának nevezi magát. Vagy meghallgatja panaszaimat, és megöl, vagy megfogadja könyörgéseimet és meggyógyít. Ezek voltak az én gondolataim. Kihívó emberként jöttem hozzá. Nem a hit mozgatott meg, hanem a kétségbeesett harag. Isten megteremtette ezt a nyomorúságot a testemben, és vagy meggyógyítja, vagy véget vet az életemnek.

De aztán megláttam őt! Amikor megláttam Jézus Krisztust, megváltoztam. Csak azt tudom mondani, hogy Júdeában a reggelek olykor olyan frissek, a napkelte pedig olyan csodálatos, hogy az ember elfelejti az elmúlt nap melegét és fájdalmát. Az arcába nézve olyan volt, mintha egy gyönyörű reggelt látnék Júdeában. Mielőtt bármit mondott volna, tudtam, hogy érez irántam. Valahogy tudtam, hogy ő is annyira utálja ezt a betegséget, mint én, nem, még jobban, mint én. A haragom bizalommá változott, haragom reménysé.

Egy szikla mögé rejtőzve néztem, ahogy leereszkedik a hegyről. Hatalmas tömeg követte őt. Megvártam míg pár lépésnyire lesz tőlem, majd előre léptem. "Fő!" Megállt és felém nézett, ahogy számtalan más is. Félelem kerítette hatalmába a tömeget. Mindenki eltakarta az arcát a karjával. A gyerekek szüleik mögé bújtak. Tisztátalan – kiáltotta valaki! Nem tudok ezért haragudni rájuk. Én voltam a sétáló halál. De alig hallottam. Alig láttam őt. Számtalanszor láttam már pánikba esett. Eddig azonban soha nem tapasztaltam az együttérzését. Mindenki lemondott, kivéve őt. Odalépett hozzám. nem mozdultam.

Csak azt mondtam, Uram, hogy meggyógyíthatsz, ha akarod. Ha egyetlen szóval meggyógyított volna, nagyon izgatott lettem volna. De nem csak hozzám beszélt. Ez nem volt elég neki. Közelebb lépett hozzám. Megérintett. Igen. A szavai olyan szeretőek voltak, mint az érintése. Egészségesnek lenni! Az erő úgy áramlott át a testemen, mint a víz a száraz mezőn. Ugyanabban a pillanatban éreztem, hol van zsibbadás. Erőt éreztem elpazarolt testemben. Kiegyenesítettem a hátam a melegért, és felemeltem a fejem. Most szemtől szembe álltam vele, és az arcába néztem, szemtől szembe. Mosolygott. Kezébe fogta a fejemet, és olyan közel húzott magához, hogy éreztem meleg leheletét és láttam a könnyeket a szemében. Vigyázz, ne mondj semmit senkinek, hanem menj el a paphoz, erősítsd meg a gyógyulást és hozd meg azt az áldozatot, amit Mózes előírt. Szeretném, ha a felelősök tudnák, hogy komolyan veszem a törvényt.

Most megyek a paphoz. Megmutatom magam neki és megölelem. Megmutatom magam a feleségemnek és megölelem. A lányomat a karomban fogom. Soha nem felejtem el azt, aki meg merte érinteni - Jézus Krisztust! Egyetlen szóval egészíthetett volna. De nem csak meg akart gyógyítani, hanem meg akart tisztelni, értéket adni, közösségbe hozni vele. Képzeld el, nem voltam méltó az emberi érintésre, de méltó vagyok Isten érintésére.

írta Max Lucado